Mérettáblázat ruhaneműkhöz
A ruházat életünk szerves attribútuma, amely egyszerre tölt be védő és dekoratív funkciót. A hideg évszakra báránybőr kabátok, kabátok, kabátok és bundák, a meleg évszakra pedig pólók, pólók és ingek. Ez utóbbiak manapság sokféle anyagból készülnek, a természetes lentől, gyapjútól és selyemtől kezdve a többkomponensű szintetikus anyagokig. Milyen anyagokból készültek ruhák a történelem különböző időszakaiban, és mikor kezdték el viselni az emberek?
A ruházat története
A régészeti ásatások azt mutatják, hogy az ókori emberek már 500 000 évvel ezelőtt primitív állatbőrből készült ruhát viseltek. A mai napig fennmaradt legősibb varrótűket Dél-Afrikában (Sibudu-barlang) és Szibériában (Denisova-barlang) találták. Az első kora 60 ezer év, a második pedig 50 ezer év. Ami a lenrostokat illeti, az első „növényi” anyagot, amely felváltotta az állatbőrt, körülbelül 36 ezer évvel ezelőtt kezdték széles körben használni.
Kr.e. 5500-ban a vászon volt a legelterjedtebb szabóanyag az ókori Egyiptomban. Rajta kívül papirusz-, pálma- és nádszálakat is használtak. Az ókori egyiptomi férfiak hagyományos viselete szkhenti ágyékkötő volt, a nőké pedig kalaziris pántos ruha. Az egyik ilyen, több mint 5100-5600 évvel ezelőtt varrt ruha a mai napig fennmaradt, és 1913-ban az egyiptomi Tarkhanban végzett ásatások során találták meg.
Az ókori görögök a vászon mellett a gyapjút is széles körben használták, ebből peplot, chitont és himációt készítettek. Az első két méteres szövetdarabok voltak, amelyeket a test köré csavartak, a második pedig kis szőtt darabok voltak, amelyek alsóingként szolgáltak. A Himatia a modern esőkabátokhoz hasonlítható, és nem csak hordható, hanem meleg takaróként is használható.
Először az etruszkok, majd a rómaiak vezették be a tógákat – hosszú, félkör alakú szövetdarabokat. Egy ilyen vágás hossza elérheti a 7 métert, és annak öltöztetéséhez az arisztokratáknak szolgák segítségét kellett igénybe venniük. Az ókori római törvények szerint a hadvezéreknek vörös és arany tógát, a tisztviselőknek pedig fehéret kellett viselniük. A különböző osztályokba tartozó nők saját belátásuk szerint választhatták meg a tog árnyalatait.
Középkor és modern idők
Az ókori rómaiaktól kölcsönzött köpenyek és tunikák egészen a középkorig (i.sz. 11. századig) népszerűek maradtak Európában. A nadrágot is hozzáadták hozzájuk, amely kezdetben két különálló részből állt: a jobb és a bal szárból, amelyeket tunikákra rögzítettek. Az állandó háborúk miatt az európaiak mindennapi ruhatárába sisakok és láncposta is tartozott, gyakran berakással és dombornyomással díszítve. A németek, burgundok és gótok különösen sikeresek voltak ebben a készségben.
A közemberek mindennapi öltözéke a kora középkorban gyakorlatilag változatlan maradt. Férfiaknál rövid tunikák és nadrágok voltak, nőknél pedig hosszú felsőruházati tunikák. A komoly változások csak a XIII. században kezdődtek, amikor a vászonruhákat különböző színekre kezdték festeni, és új ruhamintákat varrtak belőle. A kis ujjú "lámpásokat" fokozatosan felváltották a kezet borító nagyon hosszú ujjak, a nyakkivágást pedig egy világos fűző váltotta fel. A 17. századra a gallérokat speciális betétekkel – cheruskokkal – kezdték díszíteni, Angliában pedig feltaláltak egy rövid spencer dzsekit, ami sokáig nem ment ki a divatból.
Az első világháború, a nagy gazdasági világválság az Egyesült Államokban, majd a második világháború nagymértékben befolyásolta a 20. század elején-közepének ruházatát, rendkívül egyszerűvé és praktikussá téve azt. A férfiak (és gyakran a nők) ruhatárába szűk nadrág, durva szabású kabát és fatalpú cipő tartozott. A fejeket sapkákkal és sapkákkal díszítették, a szoknyákat pedig szegett szalagokkal és fodrokkal hosszabbították meg.
Az erőltetett minimalizmus után a pazarló luxus korszaka következett. Már az 1940-es évek végén ismertté vált Christian Dior, az új trendalapító, és számos európai és amerikai mindennapi ruhatárába bekerültek olyan ruhaelemek, mint a kriolinok, a testhezálló míderek és a derékot feszesítő fűzők. A nemrég véget ért második világháború pedig divatba hozta a csíptetős kapucnis rövidkabátot – a katonaság egykori ruháit.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a ruházatot mindenkor státuszattribútumnak tekintették, és a különböző kasztok és osztályok között nagyon eltérőek voltak: mind színben, mind kivitelben, mind a gyártási anyagokban. Ma a legkedvezőbb áron vásárolhat egy hétköznapi alkalmi inget vagy nadrágot, de ha drága öltönyről vagy estélyiről van szó, azt csak a gazdagok engedhetik meg maguknak. A legtöbb státuszú cikk pedig nem kapható ingyenesen, és csak megrendelésre készül a legmagasabb elit számára, ami csak megerősíti a kialakult évszázados hagyományt.
